Kékfrankos, a „sokoldalú magyar fajta”

A Kárpát-medence talán legjellegzetesebb kékszőlő fajtája a kékfrankos, amely hazai felmenőkkel és magyarokra jellemző sokszínűséggel, ötletes megoldásokkal, változatos felhasználási lehetőségekkel büszkélkedhet.

A „keleti pinot noir”-ként is emlegetett kékfrankos első pillantása a termelők rémálma, a minőséget tekintve az olcsóbb borok alapanyaga. Ennél nagyobbat nem is tévedhetne az, aki még nem csodálkozott rá erre a különleges szőlőfajtára. A növény rügyei szinte minden más fajtánál korábban fakadnak, így ki van téve a tavaszi fagyoknak. Ráadásul későn érő típus, így csípős őszi időjárás is fenyegeti. Azt is gondolhatnánk, hogy nehéz a termesztése, ám a kékfrankos felettébb ellenálló, nagyon szélsőséges időjárás kell ahhoz, hogy megtizedelje a termést és tönkre tegye a minőséget. A szőlőszemek héja felettébb vastag, így ellenállnak az esőnek, hidegebb időjárásnak, a kései szüretig sem rothadnak. Ráadásul a héjból több szín- és zamatanyagot vonható ki, a bor szerkezetet pedig hosszú tölgyfahordós érleléssel megtámogatható. Ez a szólófajta bő termést hoz, átlagosan 100 hektoliter jut egy hektárra, és az egyik elterjedt tévhit, hogy a bőven termő szőlők nem alkalmasak minőségi borok készítésére. Ám épp a hosszú érisi folyamat miatt – főleg az elmúlt 10 évben – a kékfrankos borok méltó kihívói lettek a legnevesebb vörösboroknak is.

Milyen a jó kékfrankos?

Annyira sokféleképpen lehet előállítani, variálni, hogy nem lehet pár jeggyel körülírni, milyen is a tipikus kékfrankos bor. Ráadásul a szőlő hihetetlenül érzékenyen reagál az adott környezetre, talajra, mikroklímára, eljárásra. Ennek megfelelően képes hűen tükrözni és jó hírét vinni a termőterületnek. Illetve remekül házasítható más borfajtákkal is. Általánosságban azonban elmondható, hogy a kékfrankos élénk savú, közepes testű, intenzíven gyümölcsös – cseresznyés, meggyes – és fűszeres – köménymagos, borsos – bort ad, ami soha nem nehézkes vagy túlzottan cseres. A kékfrankos kedvelt rozé- és silleralapanyag, vörösborként pedig készíthető belőle mindennapi fogyasztásra szánt könnyű, gyümölcsös bor, vagy tartalmas, a terroirjegyeket átadni képes prémium ital is. Szinte makulátlan tulajdonságai miatt – bár a legismertebb a soproni és az egri kékfrankos – az egész ország területén termesztik több, mint 8000 hektáron. A kékfrankost nem csak önállóan palackozzák, fő alkotója az egri és a szekszárdi bikavérnek is.

Mindenképp meg kell említenünk a fröccsnek is kiváló Kékfrankos Rosénkat, melynek illata érett, és olyan piros gyümölcsöket idéz, mint a málna vagy a ribizli.

A kékfrankos, mint a pinot noir egyik nagy kihívója, kiválóan passzol a bárányhúshoz, ám a magyar termőtájtól, klóntól és évjárattól függően vagy épp a tölgyfahordós érlelésnek köszönhetően remekül illik marha- vagy vadételekhez, illetve grillhúsokhoz is.

Napóleon legendája

Sopronban az a hagyomány, hogy a kékfrankos nevét a Bonaparte Napóleon hódító seregében szolgáló katonák pénzéről kapta, a jobb borokat ugyanis a helyi gazdák csak az értékesebb kék színű régi francia papírpénzért mérték a katonáknak. Ezzel a jól hangzó magyarázattal csak egy gond van, hogy abban az időben még nem használtak papírpénzt. Az igazság az, hogy a kékfrankos a szőlőfajta német nevének, a Blaufränkisch-nek szó szerinti fordítása. A blau kéket jelent, míg a fränkisch Nagy Károly óta a minőségi fajták megkülönböztetésére szolgált a silány heunischokkal szemben. Tartja magát az a nézet is, hogy a szőlő a Kaszpi-tenger vidékéről származik és még a honfoglaló magyarok hozták magukkal, vagy legalábbis valamelyik elődjét. Tudományos kutatások azonban más következtetésre jutottak. Bár az első írásos emlékünk 1862-ből származik, amikor egy bécsi borkiállításon bemutatták ezt a szőlőfajtát, története valójában a középkorig nyúlik vissza. DNS elemzések alapján a tudósok bizton állítják, hogy az egyik szülő a Gouais blanc, vagy más néven Weißer Heunisch hunszőlő fajta, mely Európa szerte rendkívül elterjedt volt, majd a filoxéra vész hatására nagymértékben visszaszorult. Ennek a fajtának köszönhetjük egyébként a Furmint-ot is. A másik szülő egyelőre ismeretlen, de arra hajlanak a kutatók, hogy a Gouais blanc-ot Blaue Zimmettraube-val keresztezték a borászok a jobb minőség érdekében.

Egy azonban biztos, hogy a kékfrankos Szlovéniai északi részén, Ausztria keleti tartományában és Magyarországon született. És sehol máshol a világon olyan jó minőségben, változatos jegyekkel nem terem meg, mint a Kárpát-medencében. Ezért is gondolják úgy a borászok, hogy a kilencvenes évek elején még kevésbé kedvelt bor, mely a kétezres évek óta nemzetközi porondon is remek eredményeket ér el, a hazai borászat egyik jellegzetes terméke lehet.