A magyar irodalom számos alakjáról köztudott, hogy nem vetette meg az alkoholt, sőt gyakran még szerelmüknél is nagyobb hatással volt rájuk és jobban megihlette őket például a bor. A költészet napján most gondolatban visszarepítünk Titeket a XX. század elejére és az akkor élő költők borgőzös mindennapjaiba. 

A költészet napját 1964 óta minden évben április 11-én, József Attila születésnapján ünneplik Magyarországon. Ilyenkor irodalmi előadóesteket, könyvbemutatókat, költőtalálkozókat és költészeti versenyeket szerveznek, melyekkel a magyar versek előtt tisztelegnek. Régóta tudjuk, hogy a költői ihlet elsődleges szolgálója az alkohol, melyet legnagyobb költőink munkásságában is megfigyelhetünk; az értelmi és érzelmi gátlástalanság, a szabad asszociációk, a csökkent erkölcsi cenzúra, a meglazult illemtudás, a csapongó képzelet vagy a túlzott őszinteség mind annak a költői lelkiállapotnak a része, amely nélkülözi a társadalmi elvárásoknak való megfelelési kényszert és amely segítségével a magyar irodalom legkiválóbb alkotásai is születtek.

Ady Endre nevét hallva sokan tudjuk, hogy ő bizony igazán szerette az italt - napi négy liter alkoholt könnyedén megivott. Kedvence a bor és a konyak volt, ezeket váltogatta, miközben egyik cigarettáról a másikra gyújtott. A korabeli feljegyzések szerint rendre barátai tolták haza talicskán az éjszakai dorbézolás után, sokszor volt másnapos és gyakran elaludt egy-egy művészeti esten. Ady - aki végül életformájának is köszönhetően szifiliszben halt meg - az alábbiak szerint vélekedett az alkoholról:

,,Két fajtájú mámora van a bornak… Az első mámor olyan, mint akárkié, kitüzesít bennünk minden örökhajlandóságot s nagyon hatalmasak vagyunk. Ezután jön az éjszakavégi, hajnali alvás, furcsa sok ébredéssel… S mikor alkonyul, egyszerre csak, bárhol járunk, nyugtalan s tovább is nyugtalannak maradó agyunkat, szívünket befogja a mindenség. Ez már egészen művész-érzés… Hangsúlyozom, ez másnap este jön, a legnagyobb emberi érzékenység, ez a szinte legnagyobb titkokat is kiadó egy vagy két óra. Ehhez nincs köze az alkoholmérgezésnek, a mámornak, ez az idegek perverz bűvészmutatványa.”

Krúdy Gyula hasonlóan hedonista módon élte a művészek korántsem unalmas életét; minden estét törzshelyén, egy Tabánban található kis kocsmában töltötte, ahol kizárólag pörköltet evett és vörösbort ivott. Imádta az életet, a pezsgést és a fröccsöt is, nem véletlenül kapta az egyik fröccsfajta is a Krúdy-fröccs nevet; a 9 dl bor és 1 dl szóda arányú frissítő tökéletesen jelképezi azt az életet, melyet élt. Saját maga bevallása szerint is: 

„Az embernek csak az első lépést kell megtenni a züllés útján, a második lépés már természetszerűleg következik.”

Pilinszky János kedvence szintén a vörösbor volt, azonban láncdohányosként nem volt ritka, hogy napi 30 szál cigarettát is elszívott és rengeteg kávét fogyasztott. A XX. század derekán alkotó költő gyakran hívta az alkoholt múzsaként, számos műve készült az ital miatt módosult, dohányfüstös tudatállapotban. 

“Részeg vagyok. Rosszul vagyok.

Elnézően elfogadnak és 

elnézően hazatessékelnek. 

A két szoba közül melyik üresebb.” 

A feljegyzések szerint Weöres Sándor sem vetette meg az italt, feleségének, Károlyi Amynak sok fejfájást is okozott a költő bor iránti szenvedélye, akivel még egy szerződést is aláíratott, miszerint napi fél liter bornál nem fogyaszt többet… Weöres azonban túlzottan szerette az italt, annak ellenére, hogy az saját bevallása szerint sem volt jó hatással munkásságára:

,,Az alkohol nem serkenti a költészetet - saját tapasztalatomból tudom, hogy részegen nem tudok verset írni, csak firkálni s a részeg firkálmányok lélektanilag érdekesek és önfelfedezőek, de művészileg vacakok.“

Talán egyik legnagyobb és minden bizonnyal legtragikusabb sorsú költőnk, József Attila ha az alkoholtól nem is annyira, a szeretet hiányától azonban egész életében szenvedett. Verseiben nem véletlenül jelenik meg a szenvedés, a keserűség, a magány… Még azokban is, ahol egyébként jobb kedvűen ír, mint például az Alkohol c. műve egyik részletében:

“Meglehet, hogy nem iszok többet, 

Hiába köszönget 

Síma, udvarias arccal az alkohol. 

Többé nem packázik énvelem! 

De akarásom leölt hízóként haldokol 

És agyam szúvas, megrecsegő fáján, 

Vén öngyilkos a padlás gerendáján, 

Kinyúló nyelvvel lóg az értelem.”

1922-ben íródott Boros keserűség c. verse, melyben hiába buzdít vidáman mindenkit borivásra, a vége mégis negatív érzelmekkel teli - mint amilyen az élete is volt.

Öblös mellel szeptemberbe 

Vad dalokra fenekedve, 

Nekikeserülve most, 

Rajt' igyunk egy huzamost! 

Égjen a bor fene kedve 

S forrjon át a dús erekbe, 

Hát igyunk egy huzamost! 

 

Egyik kortyra jő a másik, 

Ifju fogam úgyse vásik 

S fejem úgyis szürke lesz, 

A bánattól szürke lesz. 

Hejh, én láttam a bokáit! 

Hajh, de bor a bátorság itt 

S nagy-sanyaru ünnep ez. 

 

Bor, cselédem így veszünk el, 

Egymást égetjük tüzünkkel, 

Hajh! de virul az a lány! 

Hejh! de szép is az a lány! 

S élni úgyis keserűn kell, 

Ha veszni kell, hadd vesszünk el, 

Csak viruljon az a lány! 

Mindegy, hogy alkohol hatására vagy sem, remek verseket íródtak a múltban, melyeket érdemes néha elővenni, olvasgatni, felidézni vagy csak belelapozni egy-egy verseskötetbe - természetesen egy pohár kiváló Dubicz bor mellett, hiszen a bor mámorától függetlenül egy dologban igazan biztosak lehetünk; a költészet az alkoholhoz hasonlóan gyógyír lehet minden hétköznapi örömre, bánatra, ünneplésre vagy egy csomag papírzsepi mellé. És ha már művészet; gyertek el a Dubicz pincébe egy szuper élményfestéssel egybekötött borkóstolóra és éljétek ki kreativitásotokat! A bor hatására akár még egy jó kis vers is eszetekbe juthat festegetés közben. 😉