Esküvőkön, vacsorákon, különböző ünnepeken gyakori és megszokott dolog tósztot mondani; rövid, de annál érzelmesebb beszéddel megnyitni az estét, magasba emelni a poharunkat és alkalomhoz illően gratulálni. De vajon honnan is ered a pohárköszöntő fogalma és mi a története?
Rengeteg gyakran használt szokás és hagyomány kapcsolódik a gasztronómiához nem csak hazánkban, hanem az egész világon, azonban azok eredetéről mégsem tudunk sokat - ilyen a pohárköszöntő is. Esküvőn, családi vacsorán, születésnapokon vagy egyéb ünnepségeken számos fajtájával találkozhatunk. Valaki rövidre vagy viccesre fogja, valaki óriási kör mondatokkal fejezi ki mondanivalóját, valaki pedig papír zsebkendővel a kezében garantáltan hatásvadász módon ríkatja meg a körülötte lévőket.
Érdekes, hogy a koccintáskor használt tószt kifejezés valójában a latin eredetű “toast” szóból származik. Az ókori rómaiak ugyanis ritkán ittak jó bort és sokszor egy kis darab pirítós kenyérrel ellensúlyozták ezen borok savanykás ízét. A pohárköszöntők is hozzájuk köthetők: mindig a házigazda ivott először az újonnan felnyitott borból, hogy vendégei lássák, az nem mérgező. A két szokás az évek alatt összekapcsolódott, így gyakorlatilag innen származik a „tósztot mond” kifejezés.
Fun fact, hogy a rómaiak sokáig elég szabadon értelmezték és gyakran sajátos célokra “használták” a pohárköszöntőket. Az ókori költő, Martialis is például annyi pohár bort fogyasztott el, ahány betűből az általa meghódítani kívánt hölgy neve állt, így mire valóban eljutott a tósztig, már olyan részeg volt, hogy meg sem tudott szólalni…
Az első igazi pohárköszöntő Angliában hangzott el a XII. században, amikor Vortigern király leendő felesége az uralkodó felé nyújtotta poharát és így szólt: „Király uram, jó egészséget!” Később aztán Shakespeare korában lett hagyomány a tószt, amikor egy-egy lakomán a boros kupát körbeadták, mindenki elmondta a maga köszöntőjét, majd belekortyolt az italba.
A pohárköszöntő ideje egyébként eredetileg a főétel után volt, de egyre gyakrabban mondták el az étkezés elején vagy annak legvégén. Minden esetben a házigazda, esküvőkön pedig tradicionálisan a férj mond először köszöntőt, amely alatt - az illemtan szabályai szerint - nem szabad enni, inni, beszélgetni vagy dohányozni. A középkori hagyományoknak megfelelően az első pohárral a királyra vagy királynőre kellett koccintani, majd a hazára, esetleg a külhonban harcoló katonákra, utána a háziasszonyra, majd háziúrra. Mindig azzal a pohárral illik koccintani, amelyben az éppen soron lévő fogáshoz kínált ital van. Később, a francia gasztronómiában igen fontos protokoll szerint a pohárköszöntőnek tartalmaznia kellett a jelenlévők megszólítását, a díszvendég üdvözlését, az alkalom méltatását és a jókívánságokat. Ideális esetben a megfelelő tószt lényegretörő, rövid és kerüli a közhelyeket. A beszéd után a jelenlévők felállnak és poharaikat a magasba emelve koccintanak egymással.
A XVII-XVIII. században aztán megjelent a „tósztmester” kifejezés is, aki egyfajta korabeli rendezvényszervezőként gondoskodott arról, hogy a vacsorák ne csak a koccintásokról szóljanak. Idővel a beszédek rövidültek, az elfogyasztott bor mennyisége csökkent és napjainkra már elég csak belekortyolni az italba - senki se fog emiatt udvariatlannak gondolni minket.
Ha pohárköszöntőre nem is, koccintásra mindig lehet és érdemes is alkalmat találni, azonban egyáltalán nem mindegy, milyen italt választunk ehhez. Látogassátok meg a Dubicz megújult webshop-ját és válogassatok legjobb tételeinkből!
